Magyar zene
A magyar népdalok
A népdal fogalmát először Herder német filozófus használta. A jelentése: paraszti életformához kötött, vagyis a városi kultúrán kívül meghúzódó, ősi eredetű dallamkincs, amely napjainkban is tovább él. A népdalkultúra különféle formákban ugyan, de a Föld valamennyi népénél megtalálható. A népdalok szerzője ismeretlen, szájhagyomány útján terjednek és maradnak fenn, eredetileg különféle népszokásokhoz kapcsolódnak.
A magyar népdalok a magyar népzene legősibb formáját képviselik. A XIX. század népdallejegyzései után a XX. században kezdtek el a fonográf, majd más hangrögzítő eszközök segítségével tudományos igényű népdalgyűjtéssel és feldolgozással foglalkozni. A magyar népdalokat elsőként Kodály Zoltán és Bartók Béla kutatta, első népdalgyűjtő körútjukat 1905-ben szervezték. Stílusuk szerint a népdalokat két nagy csoportba oszthatjuk: régi és új dalokra. A régi stílusú, öt hangból álló népdalok nagy része több száz éves is lehet, az új stílusú, többnyire hétfokú skálára épülő népdalok keletkezése pedig a XIX. századra tehető. A régi dalok közé sorolhatók a siratóénekek, a regös dallamok és a gyermekjátékdalok is.
A magyar népdalokra jellemző az egyszólamúság, az ötfokúság (pentatónia), a négysoros, izometrikus (egyenlő szótagszámú) dallamstrófa és a kvintváltás.
A népdalok állandó, termékeny kapcsolatban álltak és állnak a zenei magaskultúrával, Európában a középkorban misekompozíciókban is felbukkannak, a bécsi klasszicizmus idején a hangversenyzenére hatottak. Manapság az egyes népek, akár új hangszerelésben is, újra felfedezik a népzene értékeit (Balázs 2005).
Szakirodalom:
Balázs István 2005. Zenei lexikon. Corvina Kiadó: Budapest.
A kottákra klikkelve hallgass meg néhány magyar népdalt eredeti és feldolgozott formájában is!
